Búcsúistentisztelet dr. Smuk András emlékére a bécsi belvárosi református templomban

„Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves „Europa”- Club tagok, kedves Barátaink!

Az elmúlt években azért találkoztunk itt a templomban, hogy a református barátainkkal az adventi időszakban közösen ünnepeljünk.
Most azért vagyunk itt, hogy fájó szívvel búcsút vegyünk az „Europa”- Club szeretett elnökétől dr Smuk Andrástól. Andrástól, barátainak Banditól, és ahogyan a fiatalok tisztelettel nevezték, Bandi bácsitól.
Sokan tiszteltük, szerettük őt, jó EMBER volt, csupa nagy betűvel, állhatatos, kitartó és mindig segítőkész. Készülve a búcsúztatóra úgy gondoltam megosztom Önökkel vezetőségi társaim és az „Europa”-Club barátainak gondolatait, milyen ember is volt Smuk András. Néhányat hadd olvassak föl!

„A vasfüggöny felszámolása előtt költöztem családommal együtt Szlovákiából Ausztriába. Ezekben a nehéz kezdeti időkben Dr. Smuk András egyike volt azoknak a személyeknek, akik minket barátsággal, segítőkészséggel és szeretettel fogadtak. Jó tanácsokkal látott el minket, ami akkor számunkra megfizethetetlen segítséget jelentett. Ez körülbelül 30 évvel ezelőtt történt, de a mai napig végtelenül hálás vagyok”

„Bandi ragaszkodása a magyarsághoz a Burg-Kastli magyar gimnáziumban vált közösség teremtő akarattá. A magyar irodalom iránti érdeklődése olyan erős volt, hogy pl. a húsvéti szünetben magával vitte a Magyar Irodalom története 608 oldalas iskolai tankönyvét és el is olvasta. Jól emlékszem arra, hogy történelemből mindig jeles volt, a magyar történelem a legapróbb részleteiben is érdekelte. Később az egyesületi életben is kamatoztatta tudását, színessé tett minden rendezvényt, kirándulást, előadást. Az évente megszervezett kulturális utazások alakalmával különösen sokat tanulhattunk tőle. 1990-től bejárhattuk az egész Kárpát-medencét, megismertük a baltikumi nyelvrokonainkat, jártunk Lengyelországban, Olaszországban, ahol magyar emlékhelyeket kerestünk fel, voltunk az Isonzó völgyében Doberdóban, láttuk Törökországban a Rákóczi és Kossuth emigráció helyeit, Rodostót, Kütayát, Bulgária magyar emlékeit. Erdélyi kirándulásaink fénypontja volt a tábortűz, a szép magyar népdalok éneklése egy-egy pohár bor mellett. Képes volt az embereket ösztönözni, lelkesíteni egy jó ügyért, de soha nem valami ellen.”

„Bandi bácsi bécsi ösztöndíjas időszakom meghatározó embere volt, sokat tanultam tőle. Emberséget, felelősségtudatot. Azok közé tartozott az idősebb generációból, akik tisztelik és szeretik a fiatalokat”

„A felvidéki magyarok rendezvényeire (Alsóbodok, Léva, Nyitra, Pozsony, Pozsonypüspöki…), amelyekre Bandit meghívták, gyakran vele tartottam. Megtapasztaltam, milyen fontosnak tartották az ottaniak, hogy Bandi velük ünnepeljen, illetve megemlékezéseiken részt vegyen. Mindig várták és nagy szeretettel fogadták. Mindig az volt a benyomásom, hogy Bandi jelenléte erőt és bizakodást adott nekik.”

„ Úgy gondolom sokunknak, a határokon túl is, nagyon fog hiányozni. Hálás vagyok neki emberi támogatásáért, mellettünk való kiállásáért.”

„Smuk András egy hihetetlen munkabírású egyéniség volt, aki soha, egy percig sem ült karba tett kézzel. Élete volt az „ Europa”- Club közössége, szervezett és szervezett. Arra is odafigyelt, hogy a tagság, az érdeklődők az év elején időben kezükbe vehessék a klub színes programját, az esztendő végén pedig, az immár 29-ik évkönyvet, klubunk éves krónikáját.”

„Igaz szívvel szerető, mindig segítő kezet nyújtó atyai gondoskodással volt egész életében akár a rendezvényeink, akár az egyesület tagjai iránt, személy szerint irántam is. Kiegyensúlyozottsága, bölcsessége, jóakarata, a másik ember iránti tisztelete, jókedélye, önzetlen és fáradhatatlan munkája követendő példa mindannyiunk számára. Az ausztriai magyarság igazi ikonikus, vezető alakja, egy feledhetetlen egyéniség, akire mindig büszkék leszünk, akire mindig emlékezni fogunk. Amit hátrahagyott, nem csak szellemi örökség, hanem egy igaz és tisztaszívű ember példaértékű életútja, ami kivívta generációk tiszteletét. Megmutatta, hogyan érdemes külhonban is emelt fővel magyarként élni. Isten nyugosztalja őt, örök hála és köszönet őérte!”

„Bajban voltam, igazságtalanul megvádoltak, ilyenkor hamar elpárolognak a barátok. Bandi azonban maradt és segített, támogatott. Igaz ember, barát maradt a bajban is. Azzal, hogy elveszítettük őt a bécsi, az ausztriai magyarság szívéből szakadt ki egy darab, pótolhatatlan űrt hagy maga után. Velünk marad az amit teremtett, az „Europa”-Club, -A KLUB- nekünk az lesz a feladatunk,hogy vigyük tovább az örökséget, amit mindig is a legfontosabbnak tartott, átadni a fiataloknak a legszebb kincsünket a nyelvünket, a kultúránkat bárhol legyünk is a nagyvilágban.”

Hogyan vall dr Smuk András a klubról, az életéről?

„Joggal hiszünk abban, hogy az „Europa”-Club – eddigi jó hírnevéhez méltóan – továbbra is fontos európai fórum maradhat az anyanyelvi magyar kultúra, a hagyományok és a határokon átívelő emberi kapcsolatok ápolása terén.” –

„ 1947-ben születtem Pusztasomorján, a Hanság északi peremén, egy kis faluban, az osztrák-magyar határtól néhány kilométerre. Szülőfalum közvetlen szomszédjai a Mosonszentjános és a Mosonszentpéter nevű községek. Mindhárom falu az Árpád-korban keletkezett, 1970-ben ezek egyesítéséből született meg a napjainkra már várossá fejlődött Jánossomorja. Az érettségim idején, 1967-ben ballagási batyumba pogácsa, fillér, só mellé egy rög anyaföldet is helyeztek. Akkor még ezt a rögöt a vasfüggönyön keresztül kellett titokban kicsempészni. Most már tudom, hogy ez az a rög, amely engem egy életre elkötelezett, és ezt soha nem fogom szem elől téveszteni.”

„1975-ben feleségül vettem Döbrentey Máriát, akitől két csinos lányom (Andrea és Júlia) született. Nagy örömömre született egy kis unokám is.”

„Édesapám Smuk András, édesanyám Gősi Mária volt. Hárman vagyunk testvérek. A nagyszüleim is, a szüleim is parasztemberek voltak. Nem volt nagy birtokunk, a szüleim az államosítás előtt huszonöt hold földön gazdálkodtak. Már ez is elég volt ahhoz, hogy 1952-ben kuláklistára kerüljenek, azzal fenyegették a családunkat, hogy kitelepítenek bennünket. Édesapám semmiképpen nem akarta, hogy kitelepítsenek, ezért 1952-ben Ausztriába menekült. Mivel közvetlenül a határ mellett éltünk, tudta, hogy hol lehet átmenni. A határőrök ugyan utána lőttek, de szerencséje volt, és átjutott épségben. Igaz nem sokat ért vele, mert Ausztria akkor még zónákra volt osztva, és ahol apám átment, ott orosz zóna volt. Első éjjel elbújt valahol, másnap egy kukoricaszárral megrakott szekérrel az ismerősei átmenekítették az angol megszállási övezetbe, ott élt '56-ig egy faluban. Elmondhatatlan, hogy eközben édesanyám mennyit szenvedett, mennyit zaklatták az ávósok. Sokszor éjjel, kettő-háromkor átkutatták az egész házunkat a pincétől a padlásig. Rettenetes évek voltak ezek! Ha a családunk nem fogott volna össze, és nem támogatott volna bennünket, nem is tudom, hogy mi lett volna velünk. Akkor még élt édesanyám anyja is, és ott voltunk mi, hárman gyerekek; ötünknek nagyon nehéz volt a megélhetés. Nagyon nehéz volt! Ezek a gyerekkori emlékek máig elkísérnek. 1956-ban kitört a forradalom, egyszer csak megjelent édesapám, váratlanul hazajött. 1952 óta nem láttuk egymást. Négy éven át mi a világon semmit nem tudtunk róla. Alig telt el néhány hét, leverték a forradalmat és apámnak újra menekülnie kellett, akkor már minket is magával vitt, kimenekített Bécsbe. Most már szekérrel menekültünk, mert volt egy lovunk. A szekéren ülve arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk gyalogosan menekülők valami pirosat dobálnak el az út szélén. Kilenc éves voltam, csak később tudtam meg, hogy ezek piros valamik a pártkönyveik voltak, később olvastam is, hogy az első menekülők az ávósok voltak.”

Az „Europa”- Clubról egy riportban a következőket mondja:

„ A bécsi magyarok kultúregyesületét valós közösségi igény hozta létre. Az 1956-os magyar forradalom után a Bécsben rekedt magyar fiatalság, amelyre leginkább a gyökértelenség és a tájékozatlanság volt jellemző, kereste egymást. Az „Europa”- Clubot 1956-ban Ausztriába menekült fiatalok, főként egyetemisták alapították. 1964-ben egyesületté nyilvánították a klubot. Ebben az időszakban az „Europa”- Club jelentősége abban rejlett, hogy a magyar műveltséget ápoló közösség élő valóság maradt Bécsben.”

„Az 1989-es rendszerváltás után elhatároztuk, hogy az „Europa”- Club a továbbiakban ne foglalkozzon politikával, hanem minden eszközével a magyar kultúra ápolására törekedjen. Gondosan ügyelve arra, amikor a műsorainkat kialakítottuk, hogy a trianoni magyarság ötágú sípja mindig megszólaljon. Abból a felismerésből indultunk ki, hogy mi, ausztriai magyarok nem ismerjük, nem is ismerhetjük a mozaikokra szétesett Kárpát-medencei magyar nemzetet, mert évtizedekig vasfüggöny választott el bennünket egymástól. A rendszerváltást követően igyekeztünk pótolni az elmulasztottakat, azonnal felvettük a kapcsolatot a határon túlra szakadt magyar közösségekkel.”

„Büszkén állítom, hogy az egykor főként ’56-os menekültekből álló csoport, majd anyanyelvi közösség és szellemi társulás a munkakedvéből a mai napig semmit sem veszített. Kodály Zoltánnal együtt valljuk, hogy: „A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Az „Europa”- Club ezen munkálkodik továbbra is. Nem egyszerű, mert a mai fiatalság már nehezen mozgósítható ilyen célokért, de talán nem lehetetlen.”

„Büszke vagyok arra is, hogy nem alaptalanul került be a magyarság láthatatlan szellemi múzeumába és a Magyar Örökség aranykönyvébe, 2006. október 2-án a szöveg, hogy: „A bécsi „Europa”- Club hűsége 1956 szelleméhez magyar örökség.”

„A közéleti elismerések közül talán a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetés oklevele okozta a legnagyobb örömet, amelyet Áder János köztársasági elnök írt alá, 2013. ápr. 17-én.”

A klub elnökeként dr Smuk András átvehette , 2008-ban a magyar Értékközösség-díját, 2009-ban Árpád-fejedelem-díját, 2010-ben Széchenyi István és Moson vármegye-díját, 2021. szeptember 7-én pedig az osztrák Centrope-díjat és a Magyarország Barátai Alapítvány-díjat. 2022-ben Jánossomorja díszpolgárává avatták.

Munkásságát a sok rendezvény, kirándulás, kultúrtörténeti utazás mellett maradandó emlékek is jellemzik:

Az egyesület 1995-ben Beregszászon szobrot állított Bethlen Gábornak, 1998-ban pedig II. Rákóczi Ferenc-emléktáblát helyezett el a kelet-galíciai brezáni vár falára. 2009. október 6-án ünnepélyes keretek közt lepleztük le Hunyadi László marosvásárhelyi művész Petőfi-mellszobrát a Collegium Hungaricum előcsarnokában. 2011. október 22-én kopjafaavatással emlékeztünk meg Jánossomorján az 1956-os forradalomról. A kopjafát az Andauba (Mosontarcsára) vezető út mentén állítottuk fel, a jánossomorjai önkormányzattal közösen, ott, ahol ’56-ban tömegek hagyták el Magyarországot.

2012. június 4-én Székelykevén, a magyar nyelvterület legdélibb, többségében magyarlakta bánsági településén Petőfi Sándor-emléktáblát helyeztünk el a művelődési házban. 2013. október 9-én Sopronban állítottuk fel Klebelsberg Kuno mellszobrát, Hunyadi László Magyar Örökség díjas művész alkotását. Bad Deutsch-Altenburgban a magyarok jelképessírja hármas találkozás immár minden évben, emlékhely, tisztelgés a hősök előtt, akik életüket adták a magyar hazáért. Ausztriából, Magyarországról és Felvidékről jönnek ide emlékezni százával az emberek.

Bandi ránk hagyott egy fontos feladatot, a jelképes sír mellett szeretett volna emlékkövet állítani azoknak a magyar vagy magyar érzelmű embereknek, akik sokat tettek az ausztriai magyarságért és már nincsnek közöttünk. Amikor a klub megrendelte ezt a követ, nem sejtettük, hogy még egy név kerül majd rá, az övé. Szeretnénk a követ június 4-én felállítani, mellé pedig egy emléktáblát, amelyen ott áll majd dr Smuk András neve és mellette egy szép Vörösmarty Mihály idézet: „ A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek”

Végezetül álljon itt, hogyan gondolkodott dr Smuk András a hazáról, álljon itt példaként nekünk és a jövő nemzedékének:

„Amit Burg Kastl-ban a lelkembe ültettek, azt ma is mint örökséget hordom magamban. Nem volt az más, mint a magyar nemzet szeretete, a magyar kultúra és nyelv tisztelete. Ezeket az értékeket szeretném továbbadni az engem követő generációknak, valamint azt a tapasztatomat, hogy nem elég egyénileg nagy magyarnak lenni, közösségileg is kell munkálkodni. A haza fogalma gyökereket és életteret jelent, hol az ember született és nevelkedett. Az anyanyelv meghatározza az ember további életét. Az élet a világ bármely részére sodorja, a szülőhely, hol felnevelkedett, mindig eszébe jut, ha rágondol, szívét melegség önti el és vágyik vissza.”

Isten veled Bandi!

Mentsik Szilvia