Széchenyi nyomában

A bécsi Európa-Club kezdeményezésére egy napos emléktúrával
hajtottak fejet Széchenyi István elõtt az ausztriai magyarok
együtt a szlovákia magyarok képviselõivel, s Mosonmagyaróvár
Széchenyit tisztelõ polgáraival április 17-én.
Mosonmagyaróvárott a város önkormányzata és a Széchenyi
Polgári Kör karolta fel a kezdeményezést, míg Pozsonyban a Pro
Pátria Honismereti Szövetség és a Csemadok Szenc és Vidéke
Területi Választmánya.

A szülõháztól indult az emléktúra, a Herrengasse 5. számú ház
márványtáblája elõtt hajtottak fejet az emlékezõ bécsiek. Az ún.
Wilczek palotát 1788-ban vette bérbe gróf Széchényi Ferenc, ahol
felesége elõbb Zsófia lányukat, majd 1791 . szeptember 21-én
Istvánt hozta világra. Innét az emlékezõk autóbuszra szállva
Nagycenkre utaztak, ahol csatlakoztak hozzájuk a szenciek, pozsonyiak
és magyaróváriak. A kastély és a mauzóleum megtekintése
után Fertõszéplakon várták a mintegy száz fõs társaságot, itt
a templom falán elhelyezett emléktáblára került koszorú.
Magyaróvár következett, hisz 1847-ben Moson megye követévé
választották Széchenyi Istvánt, akit október 25-én iktattak be
a régi városházán. Annak nagytermét azóta is Széchenyi teremnek
nevezik, s az épület Városház utca felõli oldalán emléktábla
figyelmezetet az eseményre. Itt is koszorúzás következett, majd
felkerekedve Pozsonyba utaztak a résztvevõk.
Pozsony Széchenyi emklékeinek bejárására egy teljes nap sem
elegendõ, így rövid séta következhetett csak, a Jeszenák palota, a
Prímás palota és a Zichy palota megtekintésére néhány perc
jutott, ugyanis az egykori diéta épülete volt a fõ cél, ahol emléktábla
õrzi a valahai rendi országgyûlés emlékét.
A túra vépontja Döbling volt, a valahai település ma Bécs 19.
kerülete. Az egykori szanatóriumban, ahol ma bíróság mûködik,
tizenkét évig lakott Széchenyi István, s itt vetett véget életének
1860. április 8-án. Az épület magyar vonatkozására egy márványtábla
és egy bronz mellszobor emlékeztet. A szobor 1990 óta a
nagycenki Széchenyi Kör jóvoltából áll az épület elõtti tér közepén.
Itt, a legnagyobb magyar halálának 150. évfordulójára emlékezõket
a 72. sz. Széchenyi István cserkészcsapat fáklyás díszõrséggel
várta, s a Bécsi Magyar iskola verses mûsora emelte az
ünnepség fényét.

Az egy napos emléktúra azon kívül, hogy segített életben
tartani Széchenyi kultuszát arra is bizonyíték, hogy a régió szétszakított
magyarsága az elmúlt két évtizedben számtalan rendezvénnyel
bizonyította, hogy a szellemi örökség közös, s azt “határtalanul”
együtt kell és lehet ápolni, õrizni.

Kolszár Ildikó cikke

Megjelent az „Europa” – Club legújabb évkönyve

Hagyományaink és a modernizáció címmel jelent meg a fennállásának 45. évfordulóját ünneplo „Europa” – Club legújabb gyujteményes kötete, sorban a tizenhatodik.

A bécsi székhelyu „Europa” – Club sokrétu, áldásos, kultúramegorzo és anyanyelvápoló tevékenysége sokak számára ismert. Eloadások, könyvbemutatók, tánc- és színházi estek, koncertek, filmbemutatók, kirándulások, ünnepi megemlékezések, s legújabban a fiatalok felkarolása – mindezt nagyon fontos feladatának tartja a 2006-ban Magyar Örökség Díjat kapott egyesület.

A Székely Szabó Zoltán szerkesztésében most megjelent évkönyv tartalmazza az elmúlt évben elhangzott eloadásokat, ünnepi beszédeket, valamint a klub kirándulásairól szóló élménybeszámolókat. Ahogy Smuk András titkár az Eloszóban rögzíti, immár 45 éve óhajtják ápolni és fenntartani azt a szabad társadalmi szellemet, amelyet a magyar nép 1956-ban kívánt létrehozni. Tehát ily módon ragaszkodnak ´56 hagyatékához, de hosszú távú céljuk a nemzeti összetartozás tudatának elmélyítése. A könyv szerzoi között olyan ismert tudósok, eloadók, tollforgatók, muvészek állnak, mint Ács Zoltán és Ambrus Lajos írók, Csáky Zoltán riporter, Csorba László muvelodéstörténész, Dénes Zoltán, Pál Ágnes és Vencser László egyetemi oktatók, Kóka Rozália népmesegyujto, Vizi E. Szilveszter kutatóorvos, Zétényi Zsolt jogász, stb. A kötetben érintett témák közül néhány: a magyar tudományos élet és a magyar társadalom; a bukovinai székelyek története, eredeti népi gyujtések; sorvadó nemzetünk, a magyarság jövoféltése; Bad Deutsch-Altenburg (Németóvár) magyar emlékei; magyar diákok a bécsi egyetemeken, barangolás a Felvidéken. Érzékelhetoen színes tehát a témák gyöngyfüzére, minden olvasó találhat köztük a maga számára érdekeset. A könyv fényképtárában sorakozó több mint 50, a színhelyeket megörökíto felvétel a klub római és szepességi kirándulásain készült.

Remélhetoleg felkeltettük azok érdeklodését, akik több lényegi fordulatra kíváncsiak, mint amennyit fenti ismertetonkben árultunk el. Ha az olvasó végigolvassa ezt az olykor lélekmelengeto sorokban is bovelkedo, irodalmi élményt nyújtó és általános tudásunkat gyarapító kis gyujteménykötetet, értékes ismeretekkel gazdagodik – s garantáltan jól szórakozik.

Koleszár Ildikó

Sopron városának bécsi bemutatkozója

Igényes és szórakoztató estét töltöttünk 2010. február 26-án a Collegium Hungaricumban. Az „Europa“¬-Club rendezésében Magyarország egyik legszebb városa, Sopron mutatkozott be a bécsieknek.

A magyarok, németek és horvátok lakta, műemlékekben gazdag, természeti szépségeire és pezsgő kulturális életére méltán büszke, az 1921-es népszavazás óta a „leghűségesebb“ városának is nevezett Sopron jelenét, múltját és jövőjét a város polgármestere, Dr. Fodor Tamás ismertette vetített képes előadás keretében.

Meghatóan kedves és színvonalas volt a soproni Nyugat-magyarországi Egyetem színjátszó társulatának szereplése. Petőfi Sándor Magyar vagyok című verse után, Fekete István egy ma is aktuális témájú novelláját hallhattuk egy gyönyörű női hang halk kíséretében.
Tomboló taps és együtt dúdolás kísérte az 1963-ban alapított, Nívódíjjal is kitüntetett Testvériség Néptánc együttes Sopron és környékének német nemzetiségi hagyományaiból és a magyar nyelvterület táncaiból válogatott, fel-felcsillanó humorral fűszerezett, tűzről pattant, temperamentumos előadását.

A vidám hangulatú borversekből, bordalokból, a soproni egyetemi hagyományok diákdalaiból szerkesztett műsor végén a híres soproni kékfrankos töpörtyűs pogácsás borkóstolójára invitálták a szereplők a zsúfolásig megtelt terem lelkes közönségét.
Köszönjük Sopron! Jövünk!
Ferenczy Klára

Ausztriában emlékeztek

Ausztriában emlékeztek

A mai Bad Deutsch-Altenburg település templomát István király idejében alapították 1028-ban, s ez a terület Szent István birtoka volt. Ezt igazolják a temetőben feltárt magyar sírok is. Itt 1959-ben emeltek emlékművet az ausztriai magyarok megemlékezve azokról a honfitársaikról, akik idegen földben nyugszanak, elűzték őket szülőföldjükről, vagy el kellett menekülniük onnét. Az emlékezést szorgalmazó egyesület (Bécsi Magyar Egyesület) azóta megszűnt. 2004-től elevenítik fel ismét a hagyományt, az Európa-Club a felvidéki magyarokkal együtt minden év november első hetében itt emlékezik meg a hatvan évvel ezelőtt lejátszódó genocídiumok áldozatairól, valamint az 1956-os forradalom eltiprásáról is.

Az idei megemlékezésen Dr. Nagy István, Mosonmagyaróvár alpolgármestere mondott beszédet figyelmeztetve, az emlékezés joga mindenkit megillet, felelősségünk életben tartani a szétszóratottságban is testvéreink emlékét.

A templomban Herdics György apát (Pozsony), Karvanszky Mónika bécsi református lelkész és Kiss Miklós mosonmagyaróvári evangélikus lelkész mutatott be ökumenikus gyász istentiszteletet, amelyen részt vett az osztrák kisváros polgármestere is. Az osztrák egyesületek, Mosonmagyaróvár és Sopron képviselői mellett a Csemadok pozsonypüspöki alapszervezete is elhelyezte az emlékezés koszorúját.

Kép és szöveg: Böröndi Lajos

Nemetovar12-plebanos-beszelBMI-Nemetovar01Nemetovar09-polgarmester-beszelNemetovar04hivkNemet0var02-polgarmesterNemetovar03-zsuzsa-gaborNemetovar05Nemetovar13izabellabeszl

Megemlékezés Deutsch Altenburgban

Megemlékezés Bad Deutsch Altenburgban (2008. nov. 8.)
Bad Deutsch Altenburg (Németóvár) egy kis osztrák város, ahol tisztelik a magyarokat, és büszkék arra, hogy Szent István király alapította Mária templomukat. November 8-án a halottakra történo emlékezést ökumenikus gyászistentisztelet keretében tartották meg, amelyen jelen voltak a felvidéki és az ausztriai magyarság képviseloi is a magyarországi emlékezokkel együtt.
Az istentiszteleten Pozsonyból dr. Herdics György apát, Bécsbol Karvanszky Mónika és Soós Mihály református lelkészek, s Mosonmagyaróvárról Kiss Miklós evangélikus esperes volt a szónok.
Az istentisztelet után a résztvevok kivonultak a sírkertbe, ahol az ausztriai magyarok által emelt szimbolikus sír található. Itt elesett oseinkre dr. Csáky Pál az MKP elnöke, és Szabó Miklós Mosonmagyaróvár polgármestere emlékezett. A résztvevok gyertyákat gyújtottak, elhelyezték a síron virágaikat és a kegyelet koszorúit.
Az emlékezés szervezoje dr. Smuk András az „Europa”-Club titkára volt, aki nagy tisztelettel fogadta a megjelent vendégeket, s elmondta, hogy minden évben megtartják ezt az emlékünnepséget. A résztvevok megköszönték dr. Smuk áldozatos szervezo munkáját.

Dr. Bierbaum Lajos
                                                           (Mosonmagyaróvár)

Többszáz éves hagyomány szakad meg?

Utcára kerültek a Pázmáneumból a magyar intézmények

(A bécsi magyar emigráció egyesületeinek zöme évtizedekkel ezelőtt lelt otthonra a Pázmáneum épületében. A Katolikus Egyház védőszárnyai alatt tevékenykedve öregbítették annak hírnevét, a rendszerváltás környékén több száz előadó, ellenzéki, gondolkodó fordult itt meg a Kárpát-medencéből. 2008 év végén azonban az intézmény rektora utcára tette az egyesületeket. Csordás Örs nem kívánja megérteni az elmúlt ötven év emigrációját, s azt a szerepet, amelyet éppen a Katolikus Egyház töltött be. Paskai László volt irodavezetője nem kíván a Mindszenty – hagyomány örököse lenni. Legalábbis Bécsben ezt így látják. A Magyar Örökség díjas Európa-Club is húsz év után kényszerült az épület elhagyására. Smuk András titkárral bécsi otthonában beszélgettünk.)

– Arról a papneveldéről van szó, amelyet Pázmány Péter esztergomi prímás érsek alapított, illetve írta alá az alapító okmányát Pozsonyban 1623-ban – mondja Smuk András. A Pázmáneum Bécsben létesült, azzal a szándékkal, hogy művelt papokat neveljen a magyar egyház részére. Az intézmény jelenlegi épületét 1901-ben a Bolzmanngassén építették, amelynek felavatásán maga Ferenc József is részt vett. Azóta itt működik az amerikai követség mellett. A követség ennek a háznak több emeletét és a kerti részét bérli, s ez a ház anyagi problémáin segít kissé.

– Kié ma az épület tulajdonjoga?

– A mindenkori esztergomi érseké. Egy alapítvány működteti, ennek élén a mindenkori esztergomi érsek áll. Jelenleg Erdő Péter.

– Akkor magyar tulajdon.

– Igen. Viszont az ötvenes években a Vatikán úgy döntött, mivel a ház kezelését Esztergom a Vasfüggöny miatt nem tudta ellátni, ezzel a feladattal a bécsi érsekséget bízta meg. Néhány évvel ezelőtt – 2002-ben került ismét a kezelés az esztergomi érsek kezébe vissza. Maga a papnevelde az ötvenes évektől már nem működött.

– Magyarország részére képzett valaha papokat?

– Érdekes módon főként a Nyitrai Egyházmegyéből érkeztek ide kispapok, köztük neves szlovák nacionalisták is. Hogy mást ne mondjak, Tiso is idejárt.

– Mindszenty is élt itt 1971-től 1975-ig. emléktábla is őrzi a nevét.

– Mindszenty volt az, aki megértette, hogy a Katolikus Egyháznak az emigrációban nem csupán lelkipásztori feladatai vannak, hanem nemzetmentő, nyelvi és közösségi is. Az emigrációban másutt is, nem csak Ausztriában, az egyházi intézmények szorosan együttdolgoztak a világi egyesületekkel. Főleg a cserkészet volt ilyen egyesület. A Pázmáneumban a cserkészeken kívül a Pax Romana, a Liszt Ferenc Énekkar is helyet kapott, de itt talált otthonra az Erdélyi Magyarok Egyesülete, és itt működött 21 éven át az Európa-Club is. Itt éltük át a magyarországi rendszerváltást.

– Fogalmazhatunk úgy is, hogy a magyar emigráció gyűjtőhelye volt.

– Hatalmas gyűjtőhelye. A nyolcvanas évek második felében számtalan ellenzéki, gondolkodó volt a club, de mondhatnán úgy is, hogy a Pázmáneum vendége. Hihetetlen fontos fórum volt. Az Európa-Club évente 20-22 rendezvényt szervezett, zömmel ebben az épületben. Ez négyszáz rendezvény, köztük olyant, mint az a Csoóri-est, amikor nem csak a teremben álltak az emberek, hanem egészen a bejárati kapuig. Akkor a bécsi magyarok is lázban égtek. Közvetlenül a rendszerváltás után megfordultak itt magas rangú politikusok, államtitkárok, püspökök, művészek is. De elsőként a pozsonyi magyarokkal kerültünk kapcsolatba, majd a Kárpát-medence össze fontos magyar szervezetével.

– Végül hogyan csúszott ki az intézmény az egyesületek alól?

– Ehhez a házhoz érzelmileg is kötődtünk. Mi nem csupán használtuk a Pázmáneumot, de a hírnevét is öregbítettük, a pázmányi hagyományok folytatói voltunk. A tavalyi év végével egyszer csak bejelentették, hogy nem használhatjuk az intézményt. Ennek előzménye az volt, hogy a Pázmáneum 2002-ben új rektort kapott Csordás Örs személyében. (Paskai László volt irodavezetője.) Úgy látszik, ő az előbb említett emigrációs életünket nem érzékelte, nem értette, talán nem is akarta megérteni, és 2008 év végével az előbb felsorolt összes magyar egyesületnek, szervezetnek felmondott. Az volt az ürügy, hogy a szemben lévő osztrák papi szemináriumból esetleg majd kispapok fognak ide jönni, amíg ott átépítések történnek. Ezek a kispapok sosem jelentek meg, ez csak ürügy volt a magyar intézmények eltávolítására. Különösen fájdalmas dolog volt a cserkészek eltávolítása. Azért, mert ők saját munkájukkal hozták rendbe a pincét maguknak. A rektor még azt sem kérdezte meg, hogy mi lesz velük-velünk.

– Helyet lehet találni, hisz itt sem ingyenbérlők voltatok.

– Bérleti díjat fizettünk.

– Akkor mi fáj leginkább?

– Az, hogy ez az eljárás méltatlan a Pázmáneum szellemiségéhez. Goromba és udvariatlan. Az ürügy nem volt valós, s hogy ezek az egyesületek része voltak az intézmény történetének.

– Az ember gyanakszik, hogy a háttérben más is van.

– Nem ok nélkül, de csak feltételezéseket tudok mondani, s ezekbe nem bocsátkoznék. Viszont az igaz, hogy Csordás Örs soha magyar megmozduláson nem vesz részt, még az augusztus huszadiki megemlékezésekre sem jön el. De ha a követségre kap meghívást, rögtön megy.Igaz, hogy az otthoni egyház anyagi létének feltételeit a magyar állam biztosítja, de nagyon érzödik az, hogy inkább a magyar állammal kell a jó viszony, s teljesen mellékesek az itteni specialitások. Másrészt azt is el kell mondanom, a hangnem is sért bennünket. A rektor úr goromba, durva hangneme nekünk szokatlan. Szembekerült a bécsi magyarsággal, amely rendkívül nagy baj.

– Azért is hallgatlak nehéz szívvel, mert mi odahaza úgy tekintünk az egyházra, hogy sokszor a hivatalos állami politika ellenére is építi a kisebbségekkel a kapcsolatokat, segít identitásuk megőrzésében.

– Remélem, hogy itt is csak egyéni akcióról van szó, de ez nem két ember vitája. Sokkal több. Rombolni könnyebb, mint építeni. Most úgy látszik, az egyház nem akarja érteni híveit, vagy a hívek képviselik jobban Bécsben azt az örökséget, amit kiküldött képviselőjüknek kellene. Mindszetyre hivatkozok, aki értette az emigrációt, figyelt ránk, s támogatott bennünket. Elő kellene venni a Pázmáneumban is írásait.

Európai Utas

Minden út a magyar kultúrához vezet

Az Európa Klub Bécsi Magyar Kultúregyesület visszatéro vendége a Közép-európai Kulturális Intézetnek. Smuk András titkár és kollégái idén is bemutatkoztak Budapesten.

A szervezet 1956-os emigránsokból alakult 1964-ben. Az ifjúsági klubként indult bécsi csoport kezdetben munkás fiatalokból állt, majd a bekapcsolódó egyetemisták, értelmiségiek alakították céljait, arculatát. Legfobb hivatásuknak kezdettol fogva 1956 szellemének megorzését tekintették, amely a vasfüggöny meglétéig a magyar társadalmi rendszerrel való szembenállásban csúcsosodott ki, jelentos politikai felhangokkal, valamint a magyar értelmiség felkarolásával a hetvenes-nyolcvanas években. A forradalom szellemének ápolása ma már inkább külsoségekben nyilvánul meg, a magyar rendszerváltás az egyesület politikai szerepvállalását is lecsendesítette. Változatlan céljuk azonban a magyarságtudat, a magyar kultúra ápolása a bécsi magyarság körében. Kiterjedt kapcsolatrendszert építettek ki a Kárpát-medence magyarságával, s a Bácskával, Kárpátaljával vagy akár a csángó magyarokkal kialakított kisebbségi kapcsolataik már-már erosebbek, mint az anyaországbeli magyarokhoz fuzodo viszony.

A rendszerváltás óta az egyesület a második, harmadik generációs bécsi (immár csak szívében magyar) közösség összetartására koncentrál, s újabban a migrációs magyarokkal keresi a párbeszéd lehetoségét. Az ifjúságot a családi programokon keresztül igyekszik megszólítani, s ezzel biztosítani az egyesület „utánpótlását”. A jelenleg Valentinyi Géza ausztriai magyar folelkész vezette Európa Klub 700-800 magyar családdal tart kapcsolatot. Muködését évtizedekig kizárólag a tagdíjak fedezték, 1991 óta – amikor a bécsi magyarság elismert kisebbséggé vált – szerény állami támogatást is kap.

1967 és ’76 között negyedévente kétnyelvu lapot jelentettek meg Integratio címmel, amelyen keresztül az integrációt (a kettos identitás kialakítását, vagyis a magyarságtudat részbeni megorzését) ajánlották az asszimiláció (a teljes szellemi-kulturális beolvadás) helyett a bécsi magyarság számára. Ma már kénytelenek elfogadni, hogy a rendszerváltás, az ötvenhatos nemzedék fogyatkozása – s ezzel a Klub kohéziós erejének csökkenése – és a jóléti életforma felgyorsította a természetes asszimilációt, olyannyira, hogy a peremvidéki magyarság nemzettudata immár lényegesen erosebb a nyugatiakénál. A tagok ma már szinte kizárólag a rendezvényeken találkoznak egymással, s az egyesület ezért a programkínálatot erosíti: rendszeresen szervez színházi eloadásokat, történelmi, irodalmi esteket, honismereti kirándulásokat.

Legutóbbi velencei útjukról vetítéssel egybekötött összefoglalót hallhattunk a „magyar expedíciót” vezeto Csorba Lászlótól, a Római Magyar Akadémia korábbi igazgatójától, akinek az Európa Klub idei évkönyvében a velencei és padovai magyar emlékekrol részletes beszámolója is szerepel. A muvelodéstörténeti sétát a budapesti esten Nagy Csaba tárogatómuvész zenei kirándulása követte, amelynek során a legszebb magyar tárogatódallamok csendültek föl a reneszánsztól egészen a legújabb korig.

A jubileumi, 15. évkönyvet kisebb pódiummusor keretében Székely Szabó Zoltán szerkeszto mutatta be. A Változó világunk kötetcímmel a szervezet azt hangsúlyozza, hogy tisztában van az ot körülvevo szellemi-társadalmi közeg átalakulásával. Abban azonban minden tisztségviselo egyetért, hogy az identitás megorzésének továbbra is egyedüli útja a magyar kultúra ápolása és a magyar nyelvismeret, amely immár új elonyöket jelent az ausztriai magyarság második, harmadik generációjának a nyugat-európai munkavállalásban.

Pálfi Anna

Széchenyi István és Moson vármegye

Széchenyi István és Moson vármegye

A Széchenyi kultusz

Széchenyi István emlékezetét nagy lelkesedéssel ápolta, s ápolja ma is Mosonmagyaróvár közössége. Ez évben emlékezik az ország e kiemelkedő államférfi halálának 150. évfordulójára. Ebből az alkalomból foglaljuk össze Széchenyi István és szűkebb pátriánk kapcsolatát.

A Széchenyi kultusz alapja Széchenyi Moson vármegyei követté választása volt. Ez az országos jelentőséggel is bíró történelmi esemény tette lehetővé Széchenyi István számára az 1847/48-as országgyűlésen történő fellépést, ahogy ő fogalmazott Kossuth befolyásának kiegyenlítése érdekében. A követválasztáson túl azonban Seilern Crescentiával való találkozásai, valamint Széchenyi döblingi utazása is kötődik a hajdani megye területéhez.

A Széchenyi kultusz ápolásában jelentős szerepet játszott a gróf Zichy család. Közülük is kiemelkedett gróf Zichy Henrik, Széchenyi mostohafia.[1] Zichy Henrik háromszor töltötte be a főispáni tisztet. Első ciklusa alatt választották meg Széchenyi Istvánt követnek. Második ciklusa kezdetekor, 1861-ben festette meg a legnagyobb magyar mellképét Wéber Henrik festőművésszel. Erre buzdította a vármegyét is, melynek meg is lett az eredménye. A megyei törvényhatóság ugyanis megbízta Barabás Miklóst, aki olajképén Széchenyit, mint Moson vármegye követét örökítette meg.[2] Az álló alakos festmény eredetileg a régi városháza dísztermét az un. Széchenyi termet ékesítette. Egy másik Zichy, gróf Zichy Antal ( 1823 – 1898 ) Moson vármegye 1848-as követe Széchenyi István naplóit, leveleit, cikkeit rendezte sajtó alá és adta ki1884 – 96 között, valamint megírta Széchenyi életrajzát is. Széchenyi szellemiségét a város értelmisége, a vármegyei hivatalnokok, a piarista tanárok a mezőgazdasági akadémia professzorai is lelkesen ápolták. 1881-ben megalakult a Magyaróvári Széchenyi Kör, amely Széchenyi Casinó, illetve Széchenyi Társaskör néven működött tovább az egyesületi élet felszámolásáig. 1941-ben kezdeményezték egy domborműves emléktábla elhelyezését a régi városháza falán, melyet 1942. V. 17-én avattak fel. 1990-ben Széchenyi Polgári Kör néven újjáalakul az egyesület. 2003-ban a Mosonmagyaróvári Városvédő Egyesület fejszobrot állított a Széchenyi lakótelepen, 2010-ben a Széchenyi Polgári Kör érmet veretett a legnagyobb magyar tiszteletére.[3]

Széchenyi István és Seilern Crescentia találkozásai a vármegye területén

Széchenyi István 1824. augusztus 24-én említette először Crescenciát naplójában, amikor az asszony apósánál tett látogatást.[4]

Oroszvárra. Crescence gyorskocsival utazik.” Oroszvár az akkori Moson vármegye része, Pozsonytól tíz kilométerre található, ma a szlovákiai Rusovce. A Zichy család egyik birtokközpontja, id. Zichy Károly államminiszternek, a helytartótanács elnökének rezidenciája. De ki volt ez az asszony?(1.kép) Mi lehetett különleges vonzereje, hogy a 33 éves Széchenyi végzetesen beleszeretett. Crescentia kilenc évvel fiatalabb a grófnál, férjes asszony, három gyermek édesanyja. A férj ifj. Zichy Károly, akinek ez már a harmadik házassága. Öt mostoha és három saját gyermekről kellett Crescentiának gondoskodnia. A Zichy birtokok jelentős része Moson vármegyében terült el, az ifjabb Zichy uradalmának központja (Moson) Szentmiklós, ahol gyakran tartózkodott a család. (2. kép) Széchenyi különösen érzékeny időszakában találkozott az asszonnyal. Évek óta nem talált méltó társat, ekkor halt meg az édesanyja is, végtelenül egyedül érezte magát.

Széchenyi és Crescentia kapcsolata nagyon mély érzelmeken alapult. Mindketten hívő katolikusok, családjuk és a társadalmi rangjuk iránt kellő kötelességgel felvértezett emberek. Széchenyi így írt erről naplójában 1825. október 22-én, a Magyar Nyelvművelő Társaság megalapítása előtti napokban: „minden házias boldogságról lemondtam, amióta ismerem…s a boldogságot az erény nehéz, göröngyös, de nemes útján fogom keresni”. Széchenyi naplóbejegyzései szerint gyakran meglátogatta Crescentiát szentmiklósi kastélyukban.

Zichy Károlynál ebédeltem, rendkívül barátságos és vidám volt. Hej csak egyszer él az ember kiáltozta, és egyfolytában töltögette a poharamat. Egész viselkedéséből kedélyes jámborság és tiszta hang csillant elő. Ah oly sok idő után láthattam L-t (Crescentia). Hogy szeret-é engem, az isten tudja- én csak azt tudom, hogy szeretem.” (Napló 1827. január 17.) Crescentia minden jelentős tetténél ott volt védangyalként, társként, múzsaként, kritikusként

„Kegyed engem máris jobb emberré tett. Ah, ha honfitársaimnak és felebarátaimnak valaha is igazibb szolgálatokat tehetnék…kegyed műve volna az” (Napló, 1825. október 22.) Kis túlzással azt is írhatnánk, a 19. századi magyar megújulás ennek az asszonynak is köszönhető volt. Széchenyi naplóbejegyzése szerint fontos párbeszéd játszódott le1828. szeptember 28-án Crescentia és közte. „Ma éjszaka megyek Szentmiklósra. A búnak, fájdalmaknak, s epedésnek egy egész tengere elborít. Meghalt az öreg Zichy. Én: A házában senki sem gondolkozik magyarul etc.

Kegyed sem tud nagy szégyen. Ő méltósággal, és ünnepélyesen: Ma van az apósom halála napja. Jól jegyezze meg: mához egy évre beszélek magyarul.” 1829. szeptember 28-án Széchenyi ismét megjelent Szentmiklóson. Ekkor telt le az egy év. A napló azonban semmiféle utalást nem tartalmaz Crescentia ígéretével kapcsolatosan. Nem is találkoztak. Zichy Károlytól megtudta, hogy nagyon gyenge, olyan mintha már nem is élne. Széchenyi gondolatok nélkül, kábán aznap este el is utazott a kastélyból.[5]

1834. december 15-én meghalt ifjabb Zichy Károly. Széchenyi naplóbejegyzése e napról:

Zichy Károly gróf meghalt, majdnem megütött a guta” – két nappal később – „ Frank:[6] minden kötél elszakadt Károly és a grófnő között. Mindamellett ön, kedves gróf ugyebár sohasem fogja őt feleségül venni. Ez vétség volna mindannyiunk számára.” 1834. december 21-én találkozik Crescentiával a szentmiklósi kastélyban. Naplójába bejegyzi

” Egyetlen kérésem van kegyedhez – semmiben se rendelkezzék önmagára vagy gyerekeire nézve. ” E megjegyzésből világosan kitűnik Széchenyi szándéka. 1836. február 4-én a budai krisztinavárosi plébániatemplomban feleségül vette Crescentiát.

„Boldog, nagyon boldog vagyok. Boldogabb miképp lehetségesnek hittem…Nagyon boldog vagyok, minden rózsaszínben látok…Crescentia kedves, drága teremtés. Jobban szeretem, mint az életemet.” ( Napló 1936.december 5., december 6., december 8. ) A Zichy gyerekeket mostohafiainak tekintette, birtokügyeiket nagy gonddal intézte, támogatta karrierjüket.

Széchenyi követté választás

Az 1847/48-as országgyűlés fontosságát már a kortársak is felismerték. Kialakultak azok a politikai csoportosulások, amelyek egyre
szervezettebben képviselték a változtatások szükségességét. Kossuth Lajos és köre a középnemességet, a Pilvax Kör az egyetemi ifjúságot, Batthyány Lajos a progresszív főnemességet fogta össze. Széchenyi nem csatlakozott egyik szerveződéshez sem, a saját útját járta, megpróbált semlegesnek maradni, és kompromisszumot teremteni a bécsi udvar és a reformpártiak között. Széchenyi tudta, hogy elképzeléseit csak az országgyűlés alsótábláján lesz képes érvényesíteni. Ezért feltett szándéka volt, hogy követté választassa magát. A korabeli politikai viszonyokat jól kifejezi egy gúnyrajz. Széchenyi a szamarat, amely Magyarországot szimbolizálja Bécs felé húzza, míg Kossuth farkánál fogva Pest felé rángatja az állatot.

Éjjel – nappal dolgozik bennem a gondolat, hogy legyek soproni követ. Ha Kossuth egymaga lesz ott – a zűrzavar elkerülhetetlen” -jegyzi fel naplójába 1847. október 8-án. Jelölteti is magát a Sopron- nyéki kerületben, de október 10-12-e között megtartott választáson nem sikerült mandátumot szerezni. Kossuth iránti ellenszenvét vetették a szemére, Bécs beépített emberének titulálták. Miután szűkebb pátriájában kudarcot vallott lehetőségként kínálkozott Moson vármegye követi posztja. A követválasztásra október 18-án került sor, a régi városháza emeleti nagytermében.(3. kép). Kövessük nyomon az eseményeket a vármegyei jegyzőkönyv alapján.[7]

„…-főispány úr ő mga kkt és RRt ország=gyülési követjeiknek megválasztására szóllítá fel,- mire a Győri ( székes ) egyháznak kanonoka főtisztelendő Szusits György úr, azon meggyözödésbül mondta ki, hogy az ország=gyűlés üdvös eredményének eggyik főtényezője a követeknek egyénisége, a bekövetkezendö követválasztásra nézve a karok és rendek figyelmét hazánknak, fáradhatatlan s eseménydús törekvései által köz tisztelet és bizodalomban álló polgárjára gróf Széchényi Istvány ő Nagyméltóságára hívá fel – mely felhivásra a kk. és rr. hazafiui érzetükbül eredő zajos öröm kiáltásokkal hosszabb ideig nyilatkozván mgos gróf főispány kimondá miszerint a kk és RR. félreismerhetetlen nagy többsége által gróf Széchényi Istvány úr ő Nagyméltósága választatott el országgyűlési első követnek. Ezen elnöki kimondás után a karok rendek egy része, felszóllitá elnök ő Mgát, hogy különösen a követnek egyéniségét fontos és szokatlan esetben, a szavazatok egyenkénti szedése által határoztatná, ezen felszólítás ellen azomban a kk. és RR félreismerhetetlen határozott többsége nyilatkozván elnök főispány ur.ismételve kimondá, hogy a többség gróf Széchényi Istvány úr ő nagysgát választotta első követének…”

Második követnek Króner Alajos alispánt választották. Az ellenzék egyébként mégegyszer kérte a névszerinti szavazást, de annyira egyértelmű volt a többségi akarat, hogy végül kihirdetésre került az eredmény. A megbízó levelek és a követutasítás átadására október 25-i időpontot jelölték meg, melyre Széchenyi István meghívását rendelték el.

A Zichy család, valamint a katolikus egyház erőteljes nyomására Széchenyit közfelkiáltással követté választották. Praktikus érvként hatott az egybegyűltekre Széchenyi közlekedési és vízügyekkel kapcsolatos királyi biztosi pozíciója is, amely a vízszabályozások terén előnyt jelenthetett a vármegye számára. Széchenyit zavarta a szavazás elmaradása, kétségek gyötörték vajon követi beszéde megtartásakor, mandátumának átvételekor nem érik e őt támadások. Naplójában 1847. október 19-én így vall erről:

Frank hozza nekem a hírt: mosoni követ vagyok. Henrik nagyot hibázott midőn nem szavaztatott! Vádaskodások lesznek ellenem. Tán elrontja 25-ikét a szüntelenül serénykedő ellenzék. Jó szavazzanak…bukjak meg.” Széchenyi félelme alaptalannak bizonyult. Mandátumának átvétele rendben lezajlott, követi beszédé pedig nagy ovációval fogadták. Idézzük fel legfontosabb részeit:

„Politikai pályám tisztán áll, s némelyek affectálják, hogy nem értik politikámat, annak azon egyszerű oka van, mivel sokak hazafiasságának forrása, a megbántott hiúság, irigység, bosszúvágy. Meg fogok felelni a megye bizodalmának, ha ezt nem tehetném e nemes feladatot nem vállalnám. Pontosan megtartandom a megye utasításait. Azt hibáztatják nekem sokan, hogy sokszor beszélek magamról, és ki vagyok téve különösen az újabb időkben a gyanúsítások minden nemeinek, pedig nem él szívemben más vágy, mint az, hogy a haza emelkedjék. Politikám iránya megkívánja, hogy az alsótáblán összpontosítsam tehetségemet. Tövises a pálya, de azt megtanultam, mint katona, érzem az évek hosszú során, hogy ennek oka nem más, mint a haza feltétlen szeretete. Országunkban pártok léteznek, s ez nem szerencsétlenség, mert ez által idéztetik elő, hogy nyerjen a valós nemzet. Itt a külföld példája: ha azonban a pártok elfajulnak és dühöngenek, a nép között egy harmadik áll elő, mint nyertes. Hazánk a szükséges kézfogás és vállvetés helyett, a szószoros értelmében pártokra szakadva gyötri magát. Megvallom vannak kik tehetségben felülmúlnak, de függetlenségemet tekintve pártatlan vagyok. Sok tapasztalataim ellenállhatatlanul intenek, hogy óvjam meg a hazát a fenyegető veszélytől. Nem, ingerültséget idézni elő, hanem közelítést eszközölni lelkem tiszta szándéka. ki felőlem másként ítél az félreért. Az átalakulás parancsában nemzetemet feltartóztatni nem akarom. A kor halad, benne a pártok élete időről- időre elevenebb. Vannak olyanok is kik azt mondják a kormány által vagyok felszólítva az alsótáblán aló szereplésre. Én határozottan kimondom, hogy ezen eszme, ezen akarat csak Széchenyi Istvánban ébredt fel. Tudom mivel tartozom a Dynasztiának, ismerem kötelességemet a kormány iránt, de ismerem és mindenek felett tisztelem azon kötelességemet is, amelyet érzek lelkemben hazám iránt. Hányszor vetették már szememre, hogyha igazán szeretném nemzetemet, hivatalt nem vállaltam volna. Én pedig érzem, hogy független vagyok mindenben, hanem a közjótól igen is függő vagyok, melynek tehetségemet áldozom, és ennek oka, hogy hivatalt vállaltam”.[8]

Széchenyi beszéde kiérlelt, világos politikai hitvallás. A haza szolgálatáról vallott felfogása őszinte és egyben kíméletlen. Egy 56 éve érett férfi magabiztosságával óv a meggondolatlanságtól. Ingerültség előidézése helyett a józan kompromisszumos megoldásokat ajánlja, s ezért kíván minden megtenni.

Széchenyi aktív szereplője volt az országgyűlésnek, amely az un. áprilisi törvényekkel megteremtette a polgárosodás törvényes kereteit, valamint Magyarország politikai függetlenségét. Króner Alajos követtársával együtt folyamatosan tájékoztatták a vármegyét az eseményekről.[9] Széchenyi: – Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésérül -című könyve az országgyűlés ideje alatt jelent meg. A Hansági Múzeum könyvtára őrzi azt az eredeti példányt, amelyre saját kézírásával írta rá az alábbi szöveget: T. Moson Megye rendeinek tisztelettel gróf Széchenyi István. (4. kép)

Széchenyi és Króner 1848. május 1-én tartott vármegyei közgyűlésen, záró követi jelentésben számoltak be országgyűlési képviselői tevékenységükről. Széchenyi István nem volt jelen, mivel miniszterré választása után azonnal Pestre utazott. Króner Ala
jos követtársa szóbeli kiegészítésében tolmácsoltai üzenetét: ”hanem általam a tapasztalt bizodalomért a legforróbb köszönetét kijelenteti azon igérettel, hogy e megyének bár mi kívánatait előmozdíttá és pártfogolni múlhatatlan kötelességének tartandja.”[10] Széchenyi fontosnak tartotta, hogy személyes levélben is megköszönje Moson vármegye közgyűlésének követté választását. Az alábbi levelet diktálta Pozsonyban titkárának :[11]

Tekintetes Vármegye, Mélyen Tisztelt Hazafiak!

Igen igen sajnálom, hogy körülményeim teljességgel lehetetlenné teszik, miszerint a tisztelt Megyének kegyességéért és bizalmáért, mellyel követi pályámon meg ajándékozni méltóztatott, legmélyebb háládatomat személyesen elmondhassam. Legyen ehhezképest legalább e néhány sorral szabad legőszintébb köszönetemet elrebegnem, magamat a tisztelt megyének további kegyelmébe ajánlanom, és azon ígérettel ezennel bucsut vennem, miszerint bennem a tisztelt megye mindenkora legháládatosb, legbuzgóbb szolgáját fogja találni. Ki is hódoló tisztelettel vagyok

Pozsony, april 13. 1848

A Tekintetes Megye őszinte híve

gróf Széchenyi István

Széchenyi döblingi utazása

Széchenyi 1848. szeptember 4-én az alábbi pár sort jegyzi be naplójába: ”Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba…mint én. Istenem irgalmazz”. A napló itt megszakadt a következő bejegyzés 1859. október 9-i keltezésű. Széchenyi István elméje ezekben a napokban zavarossá vált. 1848. szeptember 5-én, orvosa Almási Balogh Pál javaslatára, a család beleegyezésével a döblingi (Bécs) magánszanatóriumba szállították. E keserves és szomorú utazást Almási Balogh Pál a Közlöny című lap 1848. szeptember 20-i számában írta le.[12] Ebből megtudhatjuk, hogy Vörösváron elfutott a földeken át, Esztergomnál ebéd közben elhagyta az asztalt, később megtalálták a fasorok között, pisztollyal a kezében. Később a Dunának eredt, elérvén a hajóhidat, arról leugrott a folyóba. Egy teherhajó matrózai húzták ki a vízből a grófot.

Győrben a Bárány Fogadóban találkozott feleségével, majd Magyaróvár felé indultak tovább.

„Mosonyig meglehetősen haladtak előre. A gróf nyugtalan volt ugyan, de rohamok nélküli állapotban. Ott megérkezvén azonban ismét kiugrott a kocsiból, s lármázva és kiabálva futott végig a főutcán, hogy ő ég s oly dühöngésbe jött, hogy kezeit- lábait meg kelle kötözni törülközőkkel ,s ágyba fektetni. A főre alkalmazott hideg borogatások után enyhült állapota, s Bécsig tűrhetően viselé magát.”

Zárjuk gondolatainkat dr. Kühne Lóránt gyárigazgató beszédének egy részletével, amelyet Mosonmagyaróváron 1942. május 17-én mondott el a Széchenyi emléktábla avatásán.

„Ha Széchenyi István a mi vármegyénket bizalmával ennyire kitüntette, ha ilyen szoros lelki kapcsolatot teremtett, akkor nekünk is igen komoly és súlyos kötelességeink vannak vele szemben. Vármegyénk és városunk a múltban Széchenyi szellemében igyekezett működni, a jövőben, amely annyi kifürkészhetetlen titkot rejt magában, még fokozottabb mértékben kell ezt cselekednünk. Merítsünk erőt, bátorságot és útmutatást Széchenyi kimeríthetetlen gazdagságú szellemi örökségéből.”[13] (5. kép)

2010. április 29.

Szentkuti Károly

történész – muzeológus

Összefoglaló

Széchenyi Istvánra emlékezik az ország halálának 150. évfordulóján. Ebből az alkalomból foglaljuk össze Széchenyi István és szűkebb pátriánk kapcsolatát. A Széchenyi kultusz alapja Széchenyi Moson vármegyei követté választása volt. Ez az országos jelentőséggel is bíró történelmi esemény tette lehetővé Széchenyi István számára az 1847/48-as országgyűlésen történő fellépést, ahogy ő fogalmazott Kossuth befolyásának kiegyenlítése érdekében. A követválasztáson túl azonban Seilern Crescentiával való találkozásai, valamint Széchenyi döblingi utazása is kötődik a hajdani megye területéhez. Széchenyi szellemiségét a város értelmisége, a vármegyei hivatalnokok, a piarista tanárok a mezőgazdasági akadémia professzorai is lelkesen ápolták. 1881-ben megalakult a Magyaróvári Széchenyi Kör, amely Széchenyi Casinó, illetve Széchenyi Társaskör néven működött tovább az egyesületi élet felszámolásáig. 1941-ben kezdeményezték egy domborműves emléktábla elhelyezését a régi városháza falán, melyet 1942. V. 17-én avattak fel. 1990-ben Széchenyi Polgári Kör néven újjáalakul az egyesület. 2003-ban a Mosonmagyaróvári Városvédő Egyesület fejszobrot állított a Széchenyi lakótelepen, 2010-ben a Széchenyi Polgári Kör érmet veretett a legnagyobb magyar tiszteletére.


[1]Zichy Henrik gróf (1811 – 1892) Széchenyi Istvánné, Seilern Crescentia első férjének gróf Zichy Károlynak gyermeke. Nemes gondolkodását bizonyítja, hogy 200 kötetet adományozott a vármegyének, saját költségén kiadatta Bél Mátyás Moson vármegyét leíró monográfiáját.

[2] A festmények ma a Hansági Múzeum tulajdonát képezik. Barabás Miklós képe a mai városháza dísztermében, míg Wéber Henrik festménye a múzeumigazgatói irodában tekinthető meg.

[3] Az emléktábla Várady Dobóczki Imre alkotása. A Széchenyi fejszobrot Meszlényi Molnár János, az emlékérmet Lebó Ferenc készítette.

[4] A napló idézetek az alábbi kiadványban találhatók. Széchenyi István: Napló. Válogatta és szerkesztette Oltványi Ambrus. Jékely Zoltán és Győrffy Miklós fordítása Budapest, 1978. 1534 p. A tanulmányban a naplóbejegyzések pontos dátumát adjuk meg, ily módom az eredeti és teljes német fordítással is összevethetők.

[5] Széchenyi naplójából tudjuk Crescentia a Hitelről magyarul küldte el megjegyzéseit, de a művet német fordításban olvasta.

[6] Bátyja Széchényi Pál ügyvédje

[7] Győr – Moson – Sopron Megye Győri Levéltára, Mosonmagyaróvári Részleg, IV. 502 a.) Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1847. október 18.

[8] Győr – Moson – Sopron Megye Győri Levéltára, Mosonmagyaróvári Részleg, IV. 502. a) Közgyűlési jegyzőkönyvek 1847. október 25.

[9] A követi jelentések dátumai: 1848. március 16. március 19., április 7 illetve az utolsó április 16. Győr – Moson – Sopron Megye Győri Levéltára, Mosonmagyaróvári Részleg IV. 502.h ) Országgyűlési iratok

[10] Győr – Moson – Sopron Megye Győri Levéltára, Mosonmagyaróvári Részleg, IV. 502. a ) Közgyűlési jegyzőkönyvek 1848. május 1.

[11] Győr – Moson – Sopron Megyei győri Levéltára, Mosonmagyaróvári Részleg, IV.502. h.) Országgyűlési iratok

[12]Közli Kecskeméthy Aurél: gróf Széchenyi István utolsó évei és halála 1849 – 1860. Szépirodalmi kiadó 1987. 217 p. 51 – 52 oldal

[13] Mosonvármegye című újság, 1942. 41. szám

Mit nem tudott Herder úr?

Sorsunkat erősen fordító, formázó időket élünk. Magyarország 34 nap múlva az Európai Unió tagállama lesz.

Miközben meghajtjuk fejünket a bécsi Európa Club négy évtizedes teljesítménye előtt, és újra megállapítjuk, hogy egészségesen is működhet a népeket erősítő szellemi kapcsolatrendszer, és foglalatában a nemzet idegrendszere, együtt a szív és az agy, aközben előre is tekintünk, a hazai uniós csatlakozást követő hétköznapokra.

Mert otthon, Magyarországon olyan kérdések foglalkoztatnak bennünket, amelyekre itt Bécsben szinte mindenki már a tapasztalatok alapján válaszolhat, hiszen ez az ország már mintegy évtizede az Európai Unió tagállama. Jót tett-e Ausztriának az uniós tagság, vagy inkább ártalmára volt a belépés?

Ennek a kérdésnek a feszültsége vibrál bennünk, a várakozás feszültsége, a bizonytalanság feszültsége, a valóságot metsző kételyek és kérdések feszültsége. Vajon a megerősödött uniós tagországok leradírozzák-e a fejletlenebb magyar gazdaságot, növekszik-e a munkanélküliek száma, romlik-e vagy javul a magyar fiatalok családalapító lehetősége? A drámai magyar népességfogyás újra megidézi Herder úr látomását a magyar nemzethalálról. Ha sodródunk a bizonytalan jövő felé, akkor szinte mindig hatnak a tudatalattinkban a veszedelmet jelző, vészjósló mondatok. Az 1987-es lakiteleki találkozón Nagy Lászlót, a költőt idéztem meg: „A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül.” Ez a gyász újra és újra ránk nehezedik, az idei március idusán is, a torkon vágott forradalom évfordulóján, amikor ama nevezetes 12 pontot kértük számon a jelen valóságától.

Készítsünk hát rövid számvetést a 156 évvel ezelőtt leírt követelésekről!

Mit is kívánt akkor a magyar nemzet?

Mindenekelőtt azt, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés Magyarországon.

Béke? Nyugalom? Békesség van odahaza? Vagy békés egymás mellett élősködés? Szabadság? Vagy szabadosság? Mit is üzen Tamási Áron? „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok-sok kötelessége.”

Mennyire élőek, elevenek ezek a fogalmak? Kötelességtudat, tisztesség, becsület, szeretet, erkölcs és egyetértés. Politikai egyetértés? Ma ettől nagyon távol állunk, az ország gyakorlatilag két részre szakadt. A népesség egyik fele lényegében helyesli az elmúlt fél évszázad politikáját, és szavazatával is támogatja az ebben közreműködött politikusokat. A népesség másik fele elítéli ezt a korszakot és a diktatúrát kiszolgáló politikusokat. A békesség és az egyetértés a két tábor között most megoldhatatlan politikai feladat.

A 12 pont első pontja a sajtó szabadságát, és a cenzúra eltörlését kívánta. A mai sajtóviszonyok kiegyensúlyozatlanok, a volt állampárt a tömegtájékoztatás terén átörökítette a monopolhelyzetét.

A második pont felelős kormányt kívánt az ország fővárosában. Uniós belépésünkkel a kormányzati felelősség nagyobbik feléről le kell mondanunk.

A harmadik pont évenkénti országgyűlést kívánt Pesten. Ez megvalósult, az Országgyűlés munkája folyamatos.

A 12 pont negyedik pontja törvény előtti egyenlőséget követelt polgári és vallási tekintetben egyaránt. Ma a törvény előtti egyenlőség ingatag, épp az esélyegyenlőségre hivatkozva részesülnek bizonyos társadalmi csoportok többlet-jogokban, míg mások – elsősorban a történelmi egyházak, vallási közösségek tagjai – a törvény előtt hátrányos helyzetűek. Csak egy példa: az egyházak az állami támogatást nem a hívők létszámaránya alapján kapják meg.

Az ötödik pont nemzeti őrsereg felállítását kérte. Ma leépítjük a hadsereget, eladjuk a laktanyákat, lőtereket és kikötőket. A nemzetőrség felállítását ellenzi a kormányzat.

A hatodik pont közös teherviselést igényelt. Ma ettől nagyon távol állunk, a kormány a gyermekes családokat túladóztatja, egyenlőségjelet téve a gyermeknevelést szolgáló jövedelmek és az élvezeti cikkekre, külföldi utazásokra fordított jövedelmek közé.

A hetedik pont a jobbágyság úrbéri viszonyainak a megszüntetését követelte.

Ez megvalósult.

A nyolcadik pont egyenlőség alapján felállított esküdtszéket követelt, ami akkor szintén megvalósult.

A kilencedik pont Nemzeti Bankot követelt, ami néhány éven belül – az euró fizetési eszközzé válásával egyidejűleg – érdemét tekintve hatáskörében lefokozódik.

A tizedik pont azt követelte, hogy a katonaság esküdjék meg az alkotmányra, a magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, és a külföldieket vigyék el tőlünk. Itt sem megnyugtató a hajdani 10. pont teljesülése, mivel a kormányzat egy jogilag megalapozatlan háború részeseivé tette a magyar katonákat, és ez az Európai Unió intézményeinek állásfoglalása ellenében történt. A Magyar Demokrata Fórum parlamenti beadványát – miszerint hívjuk haza az Irakban állomásozó magyar katonákat – az Országgyűlés még napirendjére sem tűzte.

A 11. pont a politikai státusfoglyok szabadon bocsátását igényli. Napjaink figyelmeztetése, hogy született egy olyan politikai jellegű elsőfokú ítélet, amely szabadságvesztéssel sújt politikai véleményt.

A 12. pont uniót követelt Erdéllyel. Trianon és Párizs szétszakította Magyarországot, ma legfeljebb egy Európai Unión belül megvalósuló nemzetegyesítésben bízhatunk.

Tehát ezidáig messze nem teljesítettük a márciusi ifjak követeléseit, és a torkon vágott 1956-os magyar forradalom pirosát és gyászát is viseljük belül, de a teljes rendszerváltás programjával is adósak maradtunk.

Sorsforduló előtt áll tehát az országunk, 2004. május elseje után az Európai Unió egyik tagállama leszünk. Nemzeti szuverenitásunk jelentékeny hányadáról lemondunk, mivel nagyon sok, korábban Magyarországon és Magyarországról meghozott döntés a későbbiekben már Strassbourgban, vagy Brüsszelben dől el.

Különösen a magyar kultúra szolgálói érzik veszélyben a nemzeti nyelv és kultúra helyzetét, mert úgy vélik, hogy korlátozott szuverenitásunk eszközei már elégtelenek lesznek a hazai művelődés tárgyi és személyi feltételeinek a biztosítására. Az egyik megválaszolandó kérdés tehát az, hogy a múzsák szolgálói szükségszerűen euroszkeptikusak-e, szükségszerűen gyanakvóak-e mindennemű globalizációs jellegű folyamattal szemben? A kérdésben benne rejlik az a feltételezés, hogy azok, akik a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra művelői, azaz az Unión belül egy szűkebb haza nyújt számukra megélhetést, azok szükségszerűen idegenkedve szemlélik a nemzetek feletti szervezeteket.

Ha visszatekintünk a művelődéstörténet lépcsőfokaira, akkor erre a kérdésre nyugodtan adhatjuk azt a választ, hogy a nemzeti kultúra művelői nem gyanakvóbbak a globalizációs jellegű tendenciákkal szemben, mint bármely más kortársuk, és gyakran legalább úgy pártolják a nemzetek közötti, vagy akár a nemzetek feletti szövetségeket, mint az ilyen irányultságú politikusok. Európa múltjában a nemzeti kultúrák harmonikusan illeszkedtek az egyetemes emberi kultúrához, kölcsönösen fejlesztették egymást. Nincs olyan zuga Európának, amelyik távol tarthatta volna magától az európai eszmeáramlatokat, és olyan sincs, amelyik ne hatott volna vissza valamilyen formában az európai műveltségre. Ezt a közös európai szellemiséget, amelyiknek elválaszthatatlan tartozéka és gyökere a kereszténység, a mai és a kibővülő Európai Unió minden polgára magáénak érzi, és nemzeti kultúráját ennek részeként, semmint az európai kultúra ellentéteként értelmezi. Hangsúlyoznom kell, hogy az egyetemes emberi kultúra szférájába csak az idő rostáján keresztül és demokratikus módon lehet eljutni, azaz a parancsszóra találomra egymás mellé helyezett és a műértés rostáját elkerülő, „multikulturális”-nak kikiáltott művek nem lesznek értékállóak. Politikai divatokat és célokat szolgálhatnak, jogos ellenszenvet is kelthetnek, de ez a tartózkodás, ez a gyanakvó reakció egészséges kultúra-féltésből fakad, és nem valamiféle bezárkózó nacionalizmusból, ahogyan ezt gyakran állítják. Nincs tehát ellentét a magyar és az egyetemes kultúra között, de rögtön megjelenik ez az ellentét, ha az egyetemes kultúra álarcában multikulturális műveletlenség, vagy nagyhatalmi, globalizáló szándék jelentkezik.

Dante Alighieri a világirodalomnak megkerülhetetlen egyénisége, és egyben az olasz irodalmi nyelv tudatos megteremtője. Mégis, élete nagy részében a Firenzéből száműzöttek keserű kenyerét ette, mert mai kifejezéssel élve meggyőződéses uniópárti volt. Hitte, hogy az egymással folyton háborúzó itáliai államocskák lakóinak csak akkor lesz jobb soruk, ha egy központosított birodalom ereje – akkor ez a Német – Római Császárság volt – megfékezi a kiskirályokat. A költő jó szemmel felismerte azt, hogy a helyi itáliai kényurak kihasználják a lokálpatrióta érzéseket politikai céljaik érdekében, és meggyőződése szerint a helyi háborúkat csak egy bölcs, a helyi lakosság önkormányzati jogait is oltalmazó birodalmi kormányzás védhette volna meg. Amikor Dante megalkotta politikaelméleti művét az „Államról” – „De Monarchia” címmel -, akkor ezt a munkáját kivételesen nem olaszul írta, hanem latinul, hogy Itálián kívül is megértsék, mert elsősorban a német császári udvarnak szánta. A Sors különös összjátékaként Dante halálának az évében, 1321-ben halt meg az egyik legismertebb magyarországi kiskirály, Csák Máté is, aki nemzeti jellegű jelszavakkal – például, hogy idegenből jött királyt nem szolgál – harcolt Károly Róbert ellen, aki az országban megerősítette az európai szellemiséget, megteremtette az erős gazdaságot, és a stabil pénzt, az aranyforintot. A történelem azóta egyértelműen kimondta az ítéletét, miszerint Csák Máté a nemzeti érdekek képviseletében valójában a központi hatalomtól független tartományúri kiváltságait védelmezte egy jó értelemben vett globalizmussal szemben. Mai értelemben Dante a jó értelemben vett globalizmust szolgálta, és ez a politikusi magatartása nem állt ellentétben az olasz kultúrát megteremtő hatalmas munkájával. Olaszul és latinul írt munkáiban összeforrt az itáliai és az európai szellemiség. Hosszasan sorolhatnám a magyar szellemi óriásokat is, akiknek életművében ötvöződött az európai és a magyar kultúra. Balassi Bálint hallhatatlan verseket írt latinul is, és magyarul is. Pázmány Péter megújította a magyar nyelvet, emellett meggyőződése volt, hogy a törököt csak birodalmi segítséggel lehet kiverni az országból. Arany János versei révén a magyar kultúrát, Shakespeare drámáinak a lefordítása révén az európai kultúrát szolgálta. Ady Endre költészetében szétválaszthatatlan az európai, a keresztény és a magyar kultúra hatása. Bartók Béla az egyetemes zenei kultúra magasságába emelte a magyar zenei motívumokat. A Trianont, majd a szovjet megszállást követő emigrációs hullámok értelmisége lélekben úgy volt magyar, hogy titkon mindig bízott Magyarország Nyugat általi felszabadításában, ami csak valamilyen globális világhatalmi szövetség keretében történhetett volna meg. A felsorolás remélem bárkit meggyőzhet arról, hogy a magyar szellemi élet hagyományosan kereste a kapcsolatokat az európai szellemi áramlatokkal, nincs tehát ellentét az egyetemes kultúra és a magyar fennmaradás, a magyar kulturális örökség őrzői között. Az ellentét mindig azokkal volt – és van – akik az egyetemes kultúrára hivatkozva akarják Magyarországra erőltetni vagy valamely politikai áramlat kulturális imperializmusát, vagy az egyetemes kultúrkörbe történő bejutás minimális feltételeit is nélkülöző globalista szórakoztatóipari termékeit. Ugyanezek a politikusok a „nacionalizmus elleni harc” ürügyén támadják a magyar és keresztény kulturális hagyományunkat is. Jó példát mutatnak erre az elmúlt fél évszázad kulturális harcai is. 1948-tól például a szovjet kultúra itteni propagandistáival kellett megküzdenie a magyar kulturális örökség védelmezőinek. Ez a negyven éves korszak nemcsak a kulákozás és a kolhozosítás tragikus korszakát jelentette, hanem a kötelező orosz nyelvtanítást, a szovjet kulturális propaganda-termékek kötelező megjelenítését a filmszínházak, színházak, és a televízió műsoraiban, valamint a nyomtatott

sajtóban, az ateista világnézet erőszakos terjesztését, és a keresztény kultúra háttérbe szorítását. A totalitárius államban kiváltságos helyzetet élvezett a nemzetek felettiség álarcában a szovjet területről érkező elnyomó ideológia, és annak ateista karaktere. Ezt harsogta a rádió, a televízió, ezt tanították minden iskolai szinten. A szovjetizálódó kultúrával szemben az egyetlen menedék a keresztény egyházak közössége volt. Akik a szovjet kulturális imperializmus ellen küzdöttek, azok mind megkapták – máig ható érvénnyel megkapták – a „nacionalista” minősítést.

Miért nagyon hálátlan az egyetemes és a magyar kultúrának egyaránt szolgáló művészek sorsa? Hálátlan, mert ahogyan Dante, vagy Pázmány Péter, vagy Ady Endre megkapták a „nemzetietlen” jelzőt provincialista kritikusaiktól európai látókörük miatt, az ugyanilyen szellemiségű szerzők ma megkaphatják a „kirekesztő”, „nacionalista” jelzőt is a globalista – elnézést a szóért, de ez honosodott meg az országban – a globalista „kulturmocsok” elleni fellépésük miatt. Akik pedig a globalista szórakoztatóipari termékek érdekképviselőiként manapság osztogathatják Magyarországon a „kirekesztő”, vagy „nacionalista” címkéket, azok többsége személyében is – micsoda véletlen – sokszor egybeesik azokkal a propagandistákkal, akik 15 évvel ezelőtt még a szovjet ateista kulturális imperializmus otthoni parancsnokai, vagy közkatonái voltak. Akkor is, és ma is ők a káros globalizmust szolgálták ki, és ebben a harcban nem csak a magyar kultúrával ütköztek össze, hanem az egyetemes és keresztény kultúrával is. Nem szabad tehát hitelt adni annak a hamis beállításnak, hogy a mai kultúrharc az globális kultúra harca az egymással is acsarkodó elmaradott nacionalista kultúrákkal. Itt a tét az az európai és keresztény művelődés teljes kulturális öröksége.

A gazdasági globalizációhoz évtizedek óta alkalmazkodik a világ: a multinacionális, tőkeerős nagyvállalatok termékei széles körben, olcsón elérhetővé váltak az emberek számára, a liberalizált kereskedelemből eltűnőben vannak azok a korlátok, amelyeket védővámok formájában eddig akadályozták a forgalmat. A távközlésben robbanást hozott a virtuális világ kialakulása: az elektronika lehetőségei korlátlannak tűnő közlési és kapcsolattartási rendszert hoztak létre, amely az emberi kapcsolattartási módokat alapvetően megváltoztatta. Egy ilyen gazdálkodási környezetben vajon vállalhatja az ember, hogy manipulált tömegtermékké válik az emberi tudat formálása is, ugyanolyan megtervezett ipari gyártmánnyá, mint például az autó vagy a mobiltelefon? A rossz értelemben vett globalizáció elkerülhetetlenül jelen van a világ kulturális életében, és tapasztalható a negatív hatása a magyar kulturális életben is. Nem szabad félnünk a „nacionalista” címkétől, ha felvesszük a harcot ezzel az irányzattal, és nem szabad félnünk a „nemzetietlen” címkétől sem, ha az egyetemes és európai kultúrkörbe kapaszkodva vívjuk ezt a küzdelmet.

Az Európai Unió hasonló elvekből kiindulva mindeddig elutasította, hogy más szakterületekhez hasonlóan a kultúra területén is közös európai politikát dolgozzon ki. Az Európa Tanács, melynek tíz éve tagja Magyarország, vezérelveként vallja a kulturális sokszínűséget: Európa lényegéhez tartozónak tekinti azt ugyanúgy, mint a nemzeti kultúrák megőrzésének fontosságát. Az Európa Tanács a kulturális együttműködést az európai kultúra azon elemeire alapítja, amelyek közösek valamennyi európai nép számára, amelyek ugyanolyan értékesek a portugál halász, a norvég hajós, a szlovén festőművész vagy a német tanár számára. Ilyen közös gyökerek az európai kultúrában az antik demokrácia és az emberi szabadságjogok, a római jog és költészet, a keresztény világnézet és humánum, a lovagi kultúra és az ideákért való küzdés értelme, a reneszánsz felvilágosodás művészeti értékei, a hitújítás és a puritán polgári erkölcsök öröksége, a népi kultúra felfedezése és a realizmus. Mindezen ideológiai és művészeti irányzatok mélyen beleépültek valamennyi európai nép kultúrájába. Európa egységének és egyben sokszínűségének hangsúlyozása nem egy múló politikai divat. Szinte csodálattal látjuk, hogy már közel négyszáz évvel ezelőtt is egy fiatal magyar tudós és világjáró, Szepsi Csombor Márton az „Europica Varietas” – azaz „A változatos Európa” – címmel adta ki útleírását, amiben a keresztény vallásában egységes Európa népeinek a sokféleségét írta le. Szepsi Csombor Márton bejárta Németországot, Hollandiát, Angliát és Franciaországot – és arra is kísérletet tett, hogy bemutassa a különböző népek egymástól különböző kulturális és viselkedési szokásait is. Több mint 400 év elteltével a „Változatos Európa” hazai kiadása után Albert Camus 1957-ben azt mondta, hogy „Egység és különbözőség, és soha egyik a másik nélkül – hát nem ez a mi Európánk legnagyobb titka”?

Ma, amikor a globalizált szórakoztató ipar a nemzetközivé lett egyetemes emberi kultúra alapvető értékeit veszélyezteti, könnyen érthető, hogy egyfajta aggodalom és veszélyérzet alakulhat ki mindazokban, akik hosszabb távon félnek a magyar tradicionális értékek elkallódásától. Félnek, hogy a fiatal nemzedék ízlését lerombolja a globalizáló kulturális ipar vonzása. Félnek, hogy a lerontott anyanyelv csak vasárnap használt konyhanyelvvé silányul. Ezt a félelmet, a nemzethalál látomását már több mint 200 éve belénk plántálta Johann Gottfried Herder.

A XVIII. század második felének legnagyobb európai bölcselője Herder (1744-1803) polihisztorként szinte minden tudományban rendkívülit alkotott. Költő, filozófus, történész, és természettudós volt. Rendkívüli elme, aki hiteles és megbízható ismeretek alapján volt képes érvényes összegzéseket megfogalmazni. Jóslata a magyarokról így szólt: „Két évszázad múlva a magyar nyelvet csak a lexikonok őrzik.”

Kipusztulunk, elfogyunk, felszívódunk a szláv tengerben és mindezen jóslatot Herder úr még kíméletesen is fogalmazza meg, más írásaiban föllelhető a rokonszenv is, tehát nem indulatból, és végképp nem gyűlöletből, hanem a tárgyilagos elemzés hűvös hangján jósolja a magyarság kihalását.

Eltelt több mint kétszáz esztendő, és mi itt Bécsben az Európa Club ünnepi számvetését készítjük éppen, és a belső gondok és bajok ellenére újra és újra nekifeszülünk a jövőnek, most éppen az európai gazdasági közösség vonzó és gyötrelmes feladatainak.

Herder úr jóslata nem teljesedett be.

Vajon miért nem?

Mit nem tudott Johann Herder? Mit nem tudott a világ akkor legképzettebb tudósa 1791 nyarán, amikor ezt a vészjósló jövendölést papírra vetette?

Például nem tudta, hogy 1791. augusztus közepén, amikor a magyar nyelv elhalását fogalmazta, akkor egy nem egészen 18 esztendős fiatalember bandukolt a debreceni országúton Szoboszló felé. A fiatalember vállán tarisznya, a tarisznyában kézirat, címe: „A magyar nyelv éledezéséről.” A fiatalember Csokonai Vitéz Mihály. Honnan is tudhatta Herder úr, hogy amikor a magyar nemzethalált jövendöli, akkor egy fiatal költő a magyar nyelv megújításán fáradozik. És azt sem tudta Herder úr, hogy ezekben a napokban Debrecentől északra, Sátoraljaújhely fölött Nagybányácskán, egy már nem egészen fiatalember az édesanyja elé áll, és engedélyt kér, hogy a birtok távolabbi részén új udvarházat építhessen. És ez a hely kapta a Széphalom nevet, a nem egészen fiatalember nem más, mint Kazinczy Ferenc.

És mennyi mindent nem tudott még Herder úr! Nem tudta például, hogy ezekben az esztendőkben sok-sok hatalmas templom épült, olykor ötször, hatszor, tízszer nagyobb befogadóképességű, mint amekkorára szüksége lenne a falu és környéke népének. Miben bíztak ezek az emberek? Hogy sokasodni fognak, hogy meg fogják tölteni a templomot.

S mennyi mindent nem tudott még Herder úr!

Nem tudta például, hogy híres és hírhedt jóslatának évében, 1791-ben, itt Bécsben megszületett a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István.

És azt sem tudta Herder úr, hogy azokban a napokban, talán éppen azon a napon, augusztus 15-én, amikor leírta jóslatát, Pest megyében Kartal nevű községben fölsírt egy újszülött, Tamás mester fia, s a fiúgyermek az István nevet kapta a keresztségben, a vezetékneve, pedig Petrovics.

És azt sem tudta Herder úr, hogy 11 nap múltán, augusztus 26-án Kartaltól több mint kétszáz kilométerre, északon, egy Necpál nevű községben fölsírt egy újszülött kisleány, aki a Mária nevet kapta a keresztségben, és a vezetékneve Hrúz. És ők sem tudták, Herder úr aztán végképp nem tudta, hogy ez a két kicsi teremtés találkozni fog, s gyönyörű szerelmükből megfogant Petőfi Sándor.

És mennyi mindent nem tudott Herder úr?

Nem is sejthette, hogy jóslata fölerősíti a nemzethalál vízióját, és az a fenyegetett állapot nem gyöngített, hanem cselekvésre sarkallt, ösztönző erőt adott. Ma is, a rossz értelemben vett globalizációs veszély hatására erősödik az igény a nyelvvédelemre, a hazai termékek vásárlásának az igényére, az egész ország belakását célzó kistelepülések, kisiskolák életképességének fenntartására.

Akinek nincs veszélyérzete, veszélytudata az életképtelen. Kábítószeres állapothoz hasonlítható, mert a tudata szétesik, és képtelen rendezni mozdulatait, gondolatait, csak belezsibbad a világba, úgy vegetál.

Sorsfordító időben vizsgázik most a nemzet önvédelmi és megújuló képessége. Van-e célja, belső mozgósító ereje, egészséges veszélytudata, ez az igazi kérdés most.

A nemzet életképességének, életrevalóságának biztonságos fokmérője az, hogy közösen vállalható feladat érdekében meg tudja-e önmagát szervezni. Ebben a nemzeti szervezőmunkában a bécsi Európa Club alapítói, szervezői, támogatói, látogatói becsülettel kivették részüket, s ne feledkezzünk meg a mindenkor háttérben csendesen támogató családokról, feleségekről, férjekről, nagyszülőkről sem. És nem feledhetjük a varázskört sem, amit Tollas Tibor a Bécsben élő Kovács Erzsikének és Kálmánnak ajánlott versében így idéz meg:

„Varázskör véd, hozzájuk tartozol,

míg visszatérsz a porhoz,

melyből vétettél, el nem szakadhatsz,

őrzi múltad s feloldoz”

Születése évfordulóján köszöntjük tehát a bécsi Európa Clubot, ezt a varázslatos nemzeti kört, közösséget, amelynek hitünk és reményünk szerint újjászületése is lesz.

Mert most ez a legnehezebb feladat: megújhodni. A régi és kipróbált erőteret mozgósítani, frissíteni. Új erőket, fiatalokat bevonni.

A közélettől, a politikától, a közösségi élettől, szervezőmunkától ma sokan elhúzódnak. Platón évezredes felismerése iránt otthon is, de itt is még ma is érzéketlenek: „Azon bölcs embereknek, akik nem vesznek részt az állam ügyeinek intézésében, azoknak az a büntetésük, hogy buta emberek által kormányzott országban kell élniük.”

Amikor pedig a magyar nemzet és azon belül Magyarország állapotát, az erkölcsi, gazdasági és politikai megújulásának lehetőségét vizsgáljuk, akkor idekívánkozik Németh László ma is érvényes gondolata: „Fejétől bűzlik a hal, s fejen nem kell mindenáron a politikusokat érteni. Nem szeretem azokat, akik minden felelősséget a rossz politikusokra tolnak. Ha a magyar művelt osztálynak csak egy töredéke is igazán megtette volna a kötelességét, akkor a mai politikusok nagy része nemcsak a Parlamentből, de a ferencvárosi sörcsarnokból is kiszorult volna.”

Ezen ünnepi alkalommal is rögzíthetjük, hogy az Ausztriában élő magyar művelt osztálynak egy töredéke tisztességgel tette a dolgát, s bizony nem rajtuk múlik, hogy nemcsak a ferencvárosi sörcsarnok, hanem a Magyar Országgyűlés is olyan, amilyen.

A bécsi Európa Club alapításának 40. évfordulóján, uniós tagságunkhoz közeledve ma megint a vészjósló mondatok ellenében élünk és szervezkedünk.

A látszat ma is megtévesztené Johann Gottfried Herder urat.

E hittel és meggyőződéssel kívánok az Európa Club tagságának, szervezőinek, vezetőinek további jó erőt, új és új nekigyürkőzést, nemzeti és nemzetközi együttműködést, hogy a nemzetpolitikai törekvések valóra váljanak, hogy a mai Herder urak legyenek egyre bizonytalanabbak, tehát kívánok nem csak boldog születésnapot, de sikeres újjászületést is!

Bécs, 2004. március 27.

Lezsák Sándor
ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ